A hiperkoleszterinémia az ateroszklerózis illetve további kardiovaszkuláris betegségek egyik legfontosabb rizikófaktora. Ismert, hogy az ateroszklerózis egy krónikus gyulladásos folyamat, így kialakulásában a gyulladásos sejtek, mint pl.limfociták, elsődleges szerepet játszhatnak. In vitro kísérletekben a megnövelt membrán koleszterinszint jelentősen befolyásolta a limfociták Kv1.3 ioncsatornáinak biofizikai paramétereit illetve a jelátviteli folyamatokat. Munkánk során azt a hipotézist vizsgáltuk, hogy az in vitro kísérletekhez hasonló változásokat kapunk hiperkoleszterinémiás egyedekből izolált limfociták vizsgálatakor.
Kísérleteinkben az I. Belklinika Lipid Szakrendelése által gondozott, hiperkoleszterinémiás, de egyéb betegségben nem szenvedő donoroktól valamint normál koleszterinszinttel rendelkező (kontroll) személyektől származó mintákat vizsgáltunk. A betegeket három csoportra osztottuk koleszterinszintjük alapján (mmol/l-ben megadva) I.: 3.8-5.2 (kontroll) ; II.: 6.3-9.9 III.: 11.6-13.7. A perifériás vérből CD4+ T-limfocitákat monoklonális antitest adhéziós módszerrel izoláltunk, és a Kv1.3 ioncsatornáinak áramát patch-clamp technikával, teljes-sejt konfigurációban vizsgáltuk. A sejtek osztódását CFSE hígítási esszével áramlási citométeren követtük, anti-CD3 és anti-CD28 stimulációt követően és annak hiányában.
Elektrofiziológiai méréseink azt mutatták, hogy a hiperkoleszterinémiás betegek T sejtjeiben a Kv1.3 ioncsatornák biofizikai jellemzői (aktivációs kinetika,inaktivációs kinetika,inaktivációból történő visszatérés kinetikája, valamint az egyensúlyi aktiváció és inaktiváció membránpotenciál függése) nem változtak meg a megnövekedett szérum koleszterinszint hatására. Ezek alapján tehát az in vitro kísérletekben talált, Kv1.3 kapuzást érintő eltérések nem jelennek meg in vivo. A proliferációs kísérleteink során a III. csoport T sejtjeinek spontán aktivációs rátája emelkedettnek bizonyult a kontrollhoz képest, viszont a stimuláció hatására az I-II. csoporthoz képest kevesebb sejt osztódott. Ez a koleszterinnek az in vivo körülmények között is megjelenő, jelátviteli utakat módosító hatását feltételezi.